Mások szájából voltam már komcsi, amikor a bankárok emberellenes, szegénységgerjesztő megnyilvánulásai ellen keltem ki, voltam már liberális, amikor nem engedtem sem magamat, sem beszélgetőtársamat a sztereotípiák pihe-puha kényelmes csapdájába sétálni, ha cigányokról, feketékről, homoszexuálisokról, esetleg nőkről, igen a nőkről volt szó. Voltam nacionalista, amikor szólni mertem, hogy de hát én is magyar vagyok, attól, hogy nem a maradványországban születtem. Mindezek mellett voltam még anarchista, populista, buddhista, konzervatív, zsidó, rasszista, emanci-punci, ateista, idealista, és még sorolhatnám. E ragacsos címkék jelentéstartalmát sok esetben csak utólag értettem meg. És azt is, hogy nem feltétlenül egy összetett világ jobb megértését szolgálják, sokkal inkább egyfajta fekete-fehér elszigetelődési szándékot, a szürkeskálás, átfedés-kereső életszemlélet helyett.

Az sem meglepő, hogy elszigetelni magunkat egymástól csak ilyen együgyű módon vagyunk képesek, hiszen akár az univerzum, akár a földi élet szintjén szemléljük magunkat, ugyanazon rendszer részeit képezzük, oda-visszahatás van a rendszer elemei és a rendszer mint egység, mint organizmus között.

Az  emberiség lassan felnő önmagához és közösség-tudatra ébred. Ha az ember elkezd önmagára, mint egy dinamikusan változó egység részére gondolni, ráébred, hogy hatással van a valóságra és gondolatainak, tetteinek következményei vannak sokkal hosszabb távon és szélesebb körben, mint amennyire rálátása van. A közjónak ugyanúgy mint a közrossznak részese, okozója ő maga is. Az önző érdekek kora lejárt, vagy legalábbis egyre elavultabb lesz. Mert lehetek mások nyomorúságán meggazdagodott bankár, ha a kedvenc kisboltom, éttermem pont az általam uzsorakamatra adott hitelek, az én profitéhségem miatt húzza le a rolót. Lehetek a bolygó szétrombolásával meggazdagodott multi, ha a gyerekeimnek nem lesz majd tiszta vize. A nemtörődöm leggyintések kora lejárt. Tetteink, világnézetünk következményei egyre közvetlenebbül, egyre szűkebb időskálán mozogva érzékelhetők.

Amit ma válságon értünk, az tulajdonképpen annak az életidegen helyzetnek a fennállása, hogy a földi élet és életminőség nem a Föld adottságaiból fakadó alapállapot, hanem megvásárolható áru. A pénz önmagában nem egy rossz találmány, azonban az évszázadok során a hatalom legfőbb eszköze lett, nem pedig a munka, az élelmiszer, a szolgáltatás reális csereértékének megtestesítője. A semmiből keletkezik, majd válság idején azt hisszük eltűnik, pedig valójában ott landol, ahonnan a pénzügyi válságot gerjesztik. A digitális számokban manifesztálódott pénz jelen korunk Istene: ha hiszünk benne, valósággá válik. Mert mi van mögötte? Pont az, mint Isten mögött: semmi és minden. A kézzel fogható, az élethez valóban szükséges értéket MI állítjuk elő. Mi, dolgozó emberek. Mi, akik a földet műveljük, akik oktatunk, betegeket gyógyítunk vagy házakat építünk. Nélkülünk a bankár, az uzsorás, a tőzsdecápa lesoványodva vacsorázná a befektetési papírjait és az aranyrudakat.

A válságtanácskozás éppen ezért talán a legképmutatóbb események egyike. A pénz és ezáltal a hatalom, ma olyanok kezében van, akiknek nem célja az emberi, de úgy általában a bolygón található élet védelme. A válságtanácskozás az az esemény, ahol nyakkendőben vitatkoznak számokról a válság valódi szorításától elszigetelt emberszerű lények. Számokról beszélnek, miközben hús-vér emberek millióinak életéről és emberi méltóságáról van szó. A válság nekik matek. Nekem túlárazott gázszámla és albérlettartozás. Nem tudják mi a válság. Ha pedig nem tudják, talán nem nekik kellene a megoldásokat kiokoskodniuk és felkínálniuk. Pontosítok: nem kínálják a megoldást, hanem lenyomják a torkunkon. És mi nyelünk, okádunk, fuldoklunk a megszorításoktól mégis az ő szabályaik szerint játsznuk.

Divat manapság szidni a demokráciát, pedig nem biztos, hogy a demokráciával van a probléma. És vajon tényleg abban élünk? A demokrácia bírálata csak a demokrácia sajátja, mert a többi hatalmi szerveződés egyike sem teszi lehetővé önmaga kritikáját. Ilyen szempontból demokráciában élünk és legtöbbször szerencsésnek érezzük magunkat más országok eseményeiről értesülve. Szeretjük a demokráciát, mert ez áll legközelebb az ember alaptermészetéhez és ahhoz a bizonyos szabad akarathoz, ami minden ember sajátja és amely rendkívül kínos a hatalmi elit számára. Szavazunk, adót fizetünk, véleményt nyilvánítunk. De mindez igaz-e például a munkahelyünkön? Szavazhatunk-e a fizetések emeléséről vagy csökkentéséről? A főnökünk személyéről? Véleményt nyilváníthatunk-e szabadon az adott cég működéséről? A cég sikereiből, profitjából egyenlő arányban részesülünk-e, ha részesülünk egyáltalán? Bármily furcsa, léteznek már olyan cégek, ahol mindenki, a gyári munkástól az ügyvezetőn át tulajdonos. Ezek a cégek kimutathatóan hatékonyabbak és magasabb profittal működnek, a fizetések pedig akár a háromszorosát is elérhetik a hasonló munkakörök béreihez képest. Miért? Mert közösségben gondolkodnak. Mert mindenkinek érdeke egy jól működő cég. A nem odavalók egy ilyen helyen is kihullanak, csakhogy ez igaz a vezetőkre is.

A munkahelyek többségén jelenleg jól szabályozott diktatúra működik, mi pedig elfogadjuk, mert azt tanították, egy cég, egy csapat csak így lehet jól szervezett és hatékony. Ennek az elfogadott és természetesnek tekintett diktatúrának a következnénye, hogy az emberek többsége a bérért, nem pedig az előállított értékért dolgozik. Más szóval, az emberek többsége úgy érzi értelmetlen munkát végez, vagy ha van is értelme biztosan csupán a vezetők számára. Ez pedig a kreativitás halála.

Az igazi demokrácia a közösség erején alapszik. A közösséget pedig  érző, lélegző emberek alkotják.  Ezekből az emberekből gazdagodtak meg a bankok és nélkülük nem maradna semmije a nyakkendős életformáknak. Ugyanakkor e hatalmi elit számára az lenne az ideális, ha csupán érzések, gondolatok nélküli robotok lennénk.  

A valódi, erős közösségnek viszont legalapvetőbb kritériuma az érző, gondolkodó ember. Elhitették velünk, hogy ez nem működhet, mert az egyéni érdekek mindig széthúzzák, szétzúzzák a közösséget. Pedig, ha kicsit magunkba nézünk, rájövünk, hogy nem is olyan különbözőek ezek az érdekek és nem szükségszerű, hogy az élet szépségeit csak kevesek éljék át, hogy úgysem jutna mindenkinek. A ragacsos címkék és az életidegen játékszabályok kora lejárt.

Végül szeretném hozzátenni mindehhez, hogy nem gondolom, hogy a bankárok és a politikusok velejéig gonosz emberek lennének, akiket kriminalizálni kell. Egyszerűen csak egy fennálló, elavult rendszer rabjai, és amíg nem érjük el, hogy emberként, ne pedig robotokként vagy számokként tekintsenek ránk, addig semmi nem fog változni. Első sorban nekünk kell lépnünk és pozitív ellenpédálval szolgálni egy elavult, omladozó rendszer szolgái számára.

Közösség, józan ész és valódi demokrácia. Itt az ideje kipróbálni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.